dana

Ha emlékeztek még, az egész Emma elvesztésével kezdődött. Nagyon magasra tette a lécet, a hiányát iszonyatosan megszenvedtük. Ugyan Janka (Emma tesója) itt maradt nekünk, de ő nagyon más…inkább a kanapét választja a társaságunk helyett. Persze ettől mi még ugyanúgy szeretjük… Csak éppen nekünk az kevés, hogy messziről csodálhatjuk. Janka passzivitásának tükrében még jobban hiányzott Emma folyamatos jelenléte mindig, mindenhol. 

Itt jön a mágia: amikor ki mertük mondani, hogy Janka ragaszkodása nekünk kevés, mert ő inkább macska mint kutya, a történet új fordulatot vett. A NOÉ állatotthon fb oldalán rácsodálkoztunk egy árvízből kimentett kutyus képére. Összecsapott bennünk a segíteni vágyás az Emma iránti lojalitással (és az ezzel járó lelkiismeret furdalással). Sokáig vívódtunk és persze rengeteget sírtuk. :-) Aztán mire rászántuk magunkat a kutyus örökbefogadására…már gazdis lett.

A folyamat már elindult, sikerült helyet szorítottunk a lelkünkben egy új kutyusnak. Így azon kaptam magam, hogy tovább böngészgetek a neten, "csak úgy" mert egyszer úgyis szeretnénk egyet…nem? Az ügy egyébként is kilátástalannak látszott, mert abban az időszakban úgy tetszett nincs egy árva kutya sem, aki akarna minket, sőt annyira nem volt, hogy még előjegyzésről is szó esett. (!) Úgy tűnt a kutya szezonális jószág. Aztán tovább görgettem a hirdetéseket és az esélytelenek nyugalmával hívtam fel egy meglehetősen rég feladott darabot. A kutyusok megvoltak. Khm. Igen volt lány is. Öööööö.----- Akkor most? -----Erre az eshetőségre nem voltam felkészülve. ---- Filmszakadás. A férjem kisegített: "-Menjünk nézzük meg! Holnap?" - Oké. - mondtam - Csak odamegyünk és megnézzük. Semmiképpen nem hozzuk el! Érted? Nyugodtan akarok nyaralni, csak nem viszek magammal Balatonra egy kölyköt?!.. Egyébként is német vizsla…!" Azt tudnotok kell, hogy a német vizslákkal voltak fenntartásaim, mert Emma és Janka mamája német vizsla volt és nála gyagyásabb, szófogadatlanabb, monomániásabb kutyát nem láttam. Nos nagyon hamar azon kaptam magam, hogy a Balaton felé tartunk…, igen egy szélesen vigyorgó gyerekkel és egy kecsketejtől büdös német vizsla kölyökkel a hátsó ülésen.

Mi nem tudtuk előre, hogy vannak a kutyák, meg a vizslák…mert mint utóbb kiderült a vizsla az nem kutya. Ezt az empirikus módon szerzett tapasztalataink birtokában csak megerősíteni tudom. Az már az első pillanatban kiderült, hogy Dana egyéniség. Hatalmas lelke és esze van. Van benne jó adag önérzet is, ezért nevelni akaratán kívül nem nagyon lehet. Sőt, bevallom, legtöbbször nem is nevelünk, csak kompromisszumokat kötünk. Ez bejött, nagyon hálás érte, hogy hajlandóak vagyunk együttműködni. Volt egy arckifejezése amit így tudnék lefordítani: "mit üvöltesz, miért nem mondod el normálisan, hogy mit akarsz, úgy, hogy én is értsem?!" de ez már a múlté, megtanultuk kezelni egymást és kitört a világbéke. Egyébként ami érdekli és a vérében van, azt azonnal megtanulja, ami kívül esik az érdeklődési körén azt csak játékhoz kapcsolódóan lehet megértetni vele. 

Amiről nem tudtuk leszoktatni azt megszerettük.

Például:

Dana mindig a kezünkbe harap ha megérkezünk. A pofája még ágymeleg. Miért is ne lenne az, amikor egyenesen az ágyunkból érkezik? Ott a legerősebb a gazdi szag, így ideális hely a hiányunk akut fellépése esetén. Efelett kegyesen szemet hunyunk, ugyanis egyáltalán nem pusztít semmit azóta, amióta rászokott erre a kis rítusra.

Dumál. Nem keveset. Sürget, véleménye van, cifrázza. Van külön morgás-ugatás egyvelege, amivel a reggelizni érkező Bojkát "bejelenti". Rendszerint Bojána nem osztja a lelkesedését, mert valójában csak az asztalnál kezd ébredezni, addig robotpilóta üzemmódban van. Ha nem elég gyors a csaj (és rendszerint nem az), akkor Dana morgása noszogatás felhanggal is párosul. ("-Miért nem szeded már a lábad kisanyám, ha a reggeli ott figyel az asztalon?!") Erre Bojka válaszol…nem szépeket.

Van nyüglődő dallamsor is, amit égre fordított tekintettel tud fetrengve előadni, ha úgy véli eleget kávéztunk már és a reggelijét hátráltatjuk az öncélú bosszantó vacakolással. A nyüglődésén kiválóan szórakoztunk (és ez nem cél), így kénytelen volt bosszantóbb dolgot kitalálni, amire rapidabban reagálunk. Úgy mint az eszeveszett  fülcsapkodás. Ha nem is ugrunk azonnal, legalább állati idegesek leszünk tőle.

Van még sétát sürgető és apa üdvözlő hörgés-morgás-ugatás is. A sétát sürgető dallamsor Janka pórázának rángatásával jár. Kizárólag akkor, ha annak a végén már ott van Janka. Addig nem nyúl hozzá, amíg nem csatoljuk fel rá az ebet, mert üresen rángatni nem olyan vicces - nem röpköd a végén senki. Az üdvözlő hangsor kiegészítője a kötelező kéz harapás. Kék-zöld-lila-fekete színekben pompázott a kezünk, mire sikerült beállítani a harapás elviselhető erősségét.

Ha be akar jönni, hatalmasat döndül az ajtón zsenge kora óta. A hang erősségéből sokáig arra tippeltem, hogy a ház előtt parkoló autónk tetejéről rugaszkodik el. Erre utaló jelet nem láttam, így egy ipari kamera felszerelését fontolgatom. A jelzés finomabb módja (a kaparás) is maradandó károsodást okozott a tömörfa ajtónak. Sajnos csak a legvégső esetben próbálkozik hangeffektusokkal-túl egyszerű lenne? nem tudom…Minden nevelési próbálkozásunk hasztalan volt. A bejárati ajtónkat azóta is gyászoljuk.

Túl-szocializáltság. Ha megöleljük egymást a férjemmel a lábunkra fekszik. Pontosan közénk. Jahahah...hogy nincs elég hely?! Mondjuk ezt mi. Ha esetleg elhúzódik az ölelés, esetleg elcsattan egy-két csók felugrik közénk, (ahol továbbra sincs hely) és a nyelvét igyekszik a szánkba gyűrni. Csapatjátékos. Mi nem, ezért vesszük a lapot és igyekszünk más elfoglaltságot találni magunknak.

Szétválasztásunkra tartja fent továbbá azt a bosszantó szokást, hogy orrát permanensen a fenekünkbe dugja (és szuszog! :-P) vagy esetleg rugdos. Mindkettő hasonló eredménnyel jár…mint fent.

A lábamra fekszik főzés közben. Mindig a helyére küldöm, de valahogy mindig visszajön. Elhatároztam, hogy azért sem veszek vissza a fénysebességből. Így szédületes tempóban rójuk a konyhát fej-fej mellett. Biztos nem végelgyengülésben fogok meghalni, a természetes szelekció fog végezni velem. Ha gyengülnek a reflexeim az életembe kerül majd.

Ölbevizsla. Édesdeden alszik az ölünkben. Mindössze két felnőtt kell egy vizslaalátéthez. Kanapéból azonban háromszemélyes kell. Bármekkora kutyád és kanapéd is legyen, azt tudomásul kell venni, hogy egy kanapéra csak egy kutya fér el punktum. Néha használhatjuk mi is, de pl. Janka frankón lerúg.

Vizsla. Vizsló. Bazi nagy lett. Janka tacskónak látszik mellette. Jankával és Bojkával rendesen, finoman játszik. Velem nem. Engem öl. Eddig én nyertem, de ez múló állapot. Azt mondják még nőni fog. Végem!

Ha már a játéknál tartunk:

Esténként napirendre kerül a hód. A legalkalmatlanabb helyzetekben hozza a nyáltól büdös kibelezett hódját. Vacsoránál vagy az ölembe teszi, vagy az asztalra. Ilyenkor nem vagyok kifejezetten rugalmas. Kiabálok. Vacsora alatt folyamatosan nyüstöl, amitől szintén ideges leszek, de mégis kaja után megadom magam. Játék: A hódot húzogatni kell. Sokáig. Oda-vissza. Nagyon sokáig. Többször szájzárra tippeltem nála, de nem, csak elszánt. Nem adja. Persze azonnal a kezedbe nyomja, ha úgy érzi, hogy elengedted. Olyan nincs, hogy nem játszol. A hódot huzogani kell!!!! Továbbá kell még a lábaddal üreget imitálva bábozni: ki-be kukucskáltatni a jószágot, mintha az odújából nézne a szerencsétlen. Természettudományos ismereteim hiányosak, így megelőlegeztem a hódnak ezt a szállást. Ettől Dana bevadul és kiássa a hódot a lábam alól. Megfelelő farmervastagság ilyenkor előny. Ezután elvárja, hogy a játék hevében tüntessem el a dögöt és neki meg kelljen keresni. Ez eleinte egy emberes, később kettő, jelenleg az egész családot igénybe vevő feladat. Leegyszerűsítendő, másodpercek alatt megtanítottam, hogy üljön le a helyén, és ott várja meg, amíg eldugom a jószágot és csak ha hívom, akkor keresheti meg. Nekem kényelmesebb, ő meg csak elfogadja ezt a megoldást (valójában utálja). Csak bunyóval az igazi. Állati jó orra van, a szekrényben logo kabátom zsebében is megtalálta a hódot. A nyavalyás dög.

Víz-mánia. Az egy légterű lakást nem vizslatulajdonosoknak találták ki. Legalábbis vízi vadász típustól ilyen terepen óvakodni kell. Mert mint utóbb kiderült mi belenyúltunk a tutiba! Danát borzasztóan érdekli a víz, minden formában és tisztaságban. A tócsák ugyanúgy feldobják, mint mi a fürdővizünk. Amíg gyanútlanul ázunk a kádban ezt-azt bepakol mellénk. Ha egyszer fér?! Ha éppen semmi sincs a keze ügyében, akkor eltekint az eszközhasználattól és helyette hajtóvadászatot indít a lábujjainkra. Az egész busa fejét bezúzza mellénk a kádba és buborékol. Mindezt addig, amíg a beejtett játék elő nem kerül, vagy amíg totál össze nem harapdál minket (véletlenül). Esetenként bazi pacsikat ad, csak úgy fröcsköl szanaszét a víz. Ezt egyetlen alkalommal sikerült fölülmúlni, amikor a pofájában is vitt egy kis vizet, szétlocsolta és csúszkált rajta. Ezek az esti szeánszok szerencsére ritkulnak. Rendszerint az a családtag örül neki a legkevésbé, aki soros a romeltakarításban, vagy akinek a szőrös fürdő után fel kell mennie zuhanyozni. :-)

Nemcsak az orra jó, az időérzéke is. Hétvégén ugyanúgy kelt minket hatkor, mint hét közben az óra. Bár amíg hét közben hosszasan agonizál az ölünkben a kanapén 6.37-ig, hétvégén valahogy feltűnően éber. Ennek köszönhető az a kiváló szokás, hogy bejöhet az ágyba…kizárólag hétvégén!!! (csak maradjon csendben!!!!!) Hét közben tehát pontosan tudja, hogy 6.37-ig kávézunk. Eddig az időpontig mint említettem tetszhalott. Átvonszolja magát a vackáról a kanapéra és rajtunk fetrengve ébredezik. Az említett időpontban kipattan a szeme és sürgetőleg mindenféle zajt csap a reggeli megszerzése érdekében. (lásd fent említett fülcsattogás) …és azt hiszem itt körbe is értünk. Ha bővülne a repertoár azonnal megírom!

Ja és még életemben nem láttam kutyát, amelyik rágja a körmét! Ez rágja.

Összefoglalva az egyik legjobb dolog az életben a kutya/vizsla, mindegy. Sajnos nem mindegyikük ilyen szerencsés mint Dana, Janka és Emma voltak, így amennyire tudunk segítjük az állatvédő szervezetek munkáját. Támogatjuk a Vizslamentést (játékokkal), a Noé-t (adó 1%) és Csutkarozi menedékét ezzel-azzal. A hétvégén örökbefogadó napok vannak. Gondoljátok meg! :-) (mi gondolkodunk még egy tacskón… :-))

If you still remember, it all started with losing Emma. She set the standard really high, we suffered from her loss tremendously. Though Janka (Emma’s sister) was still here for us, but she’s very different… she chooses the sofa over our company. Of course we love her all the same… It’s just not enough for us that we can admire her from afar. In light of Janka’s passivity, we missed Emma’s constant presence all the time, everywhere, even more.

This is where the magic happens: when we were finally able to say it out loud that Janka’s affection is not enough for us, because she’s more a cat than a dog, the story took a new turn. On the fb page of NOÉ animal shelter we marveled at the picture of a puppy saved from a flood. Our desire to help clashed with our loyalty to Emma (and the twinge of conscience that comes with it). We thought about it for a long time and of course we cried a lot. :-) Then by the time we decided to adopt the puppy… she already had an owner.

The process had already started, we had managed to make room in our souls for a new puppy. So I found myself browsing further on the net, “just because” since we’re going to want one once… right? The prospects seemed bleak anyway, because during that period it seemed there was not one single dog who wants us, so much so that we even considered a waiting list. (!) It seemed that the dog is a seasonal animal. Then I scrolled further in the advertisements and, certain that it would yield no results, I called a rather old one. The puppies were still there. Ahem. Yes there was a girl, too. Ummmm. ----- And now? ------- I wasn’t prepared for this possibility. ----- Blackout. My husband helped me out: “- Let’s go and see! Tomorrow?” – Okay. – I said. We’ll just go there to see her. We’re definitely not bringing her home! Okay? I want to spend my holiday in peace, you don’t think I’m taking a puppy with me to Balaton?! And anyway, she’s a german vizsla…!” You have to know that I had reservations about german vizslas, since Emma’s and Janka’s mama was also a german vizsla and I have never seen a more ditzy, disobedient, monomaniacal dog than her. Well pretty soon I found ourselves on the way to Balaton…, yes, with a kid with a wide grin and a german vizsla puppy reeking from goat’s milk on the back seat.

We hadn’t known beforehand that there are dogs, and then there are vizslas… because as it later turned out the vizsla is not a dog. Based on our empirical experiences I can only confirm this. It was obvious from the start that Dana is an individual. She has a huge soul and brains. She has quite a bit of pride, too, so she can’t really be discsiplined against her will. In fact, I’ll admit, most of the time we don’t even discipline her, we just make compromises. This works. And she’s very grateful that we are willing to cooperate. She used to have an expression that I could translate so: “why are you screaming, why won’t you tell me like a normal person what you want, so I can understand?!” but that’s in the past now, we learned how to handle each other, and world peace has broken out. By the way, if something interests her or is in her blood, she learns it at once, she can only be made to understand things that fall outside her circle of interest through play.

The things we couldn’t get her to quit, we came to love.

For example:

Dana always bites our hands when we arrive. Her face is still warm from the bed. Why wouldn’t it be, when she came straight from our bed? That’s where the smell of her owners is the strongest, so it’s an ideal place in an acute case of missing us. We mercifully overlook this, since she doesn’t destroy anything at all since she acquired this little habit.

She talks. A lot. She rushes you, she has an opinion, she elaborates. She has a separate growling-barking medley with which she “announces” Bojka arriving to breakfast. Usually Bojka does not share in her enthusiasm, because she really only starts to wake up by the table, up to then, she’s on autopilot. If the girl’s not quick enough (and she usually isn’t), then Dana’s growling is accompanied by an overtone of prodding. (“-Why aren’t you hurrying up, girl, if your breakfast is there on the table?!”) Then Bojka replies… not nice things.

There is also a suffering melody that she performs with her eyes to the sky, rolling around on the floor, if she thinks we’ve been having coffee for long enough now and we’re delaying her breakfast with our selfish, annoying screwing around. We found her suffering very entertaining (and that wasn’t the point), so she had to come up with something even more annoying, to which we would react quicker. Like mad ear-flapping. Even if we don’t jump up at once, at least it will make us really irritated.

There is also a walk-anticipating and dad-greeting grumbling-growling-barking. The walk-anticipating melody is accompanied by tugging Janka’s leash. Only when Janka is already on the other end. She won’t touch it until we attach it to the dog, because it’s not so fun to tug at it when it’s empty – there’s no one flying around on the other end. The greeting sound is accompanied by obligatory handbiting. Our hands were blue and green and purple and black by the time we managed to adjust the tolerable intensity of biting.

If she wants to come in, she smacks loudly into the door since she was little. Judging by the intensity of the sound, for a long time I suspected she leapt from the top of our car parked in front of the house. I found no signs pointing to this, so I am considering installing a security camera. A more subtle form of signalling (scratching) also caused permanent damage to the wooden door. Unfortunately she only tries sound effects as a last resort - maybe it’s too simple? I don’t know… all our attempts at discipline were useless. We are still grieving for our front door.

Over-socialization. If we hug each other with my husband, she lies on our feet. Right between us. Ooohhh… so there’s not enough room?! That’s what we say. If perhaps the hug goes on, or maybe we share a kiss or two, she jumps up between us (where there is still no room), and tries to shove her tongue in our mouths. She’s a team player. We’re not, so we take the hint and try to find something else to do. She also has the habit of permanently sticking her nose in our butts (and she snuffles! :-P) or kicking to separate us. Both yield similar results… like above.

She lies on my feet while I cook. I always send her to her place, but somehow she always comes back. I decided not to slow down. So we go up and down the kitchen at an incredible speed side by side. I’m definitely not going to die from extenuation, natural selection will cause the end of me. If my reflexes weaken it will cost me my life.

Pocket vizsla. She sleeps sweetly in our laps. All you need is two adults to make a vizsla pillow. But you need a 3-person couch. However big your couch or your dog may be, you have to accept that on one couch there is only room for one dog, period. Sometimes we may use it, too, but e.g. Janka simply kicks us off.

Vizsla. More like a horse. She’s gotten huge. Janka looks like a dachshund next to her. She plays nice and fair with Janka and Bojka. Not with me. She’s rough with me. So far I have won, but that’s a passing condition. They say she’s still growing. I’m doomed!

Speaking of playing:

Every night the beaver comes up. She brings her eviscerated beaver stinking of saliva in the most inappropriate situations. During dinner she puts it in my lap, or on the table. I’m usually not too flexible at these times. I yell. During dinner she whines constantly which also makes me irritated, but after having eaten I give in anyway. Game: You have to tug the beaver. For a long time. There and back. For a very long time. On several occasions I suspected lockjaw with Dana, but no, she’s just determined. She’s not giving it. Of course she’ll push it into your hands if she feels like you’ve let it go. Not playing is not an option. The beaver has to be tugged!!!!! Also you have to play peek-a-boo imitating a cave with your legs: make the animal peek in and out like the poor thing’s peeking out of its cave. My knowledge of nature is gappy so I made up this habitat for the beaver. This makes Dana go mad and she digs out the beaver from under my legs. It doesn’t hurt to have jeans of proper thickness. Afterwards she expects me to make the animal disappear so she has to find it. At first this was a one-person job, later two, now it requires the whole family. To make it simple, I taught her under seconds to sit in her place and wait there while I hide the animal and she can only look for it when I call her. It’s more comfortable for me, and she just accepts this solution (she actually hates it). It’s only real with a fight. She has an amazing nose, she even found the beaver in the pocket of my coat hanging in the closet. The little bastard.

Water crazy. The house with one living area was not designed for vizsla owners. At least you have to beware of the water-hunting type on this terrain. Because, as we later found out, we hit the jackpot! Dana is horribly curious about water, in all forms and states of purity. Puddles excite her just as much as our bathwater. While we’re soaking unsuspectingly in the tub, she puts this and that in next to us. If it fits..?! If there is nothing in her reach then she’ll refrain from using tools and instead start a hunt for our toes. She splashes her whole scruffy head in the tub beside us and she bubbles. Until she retrieves the toy she dropped in, or until she has bitten us all over (by accident). Nightly she gives us huge high fives, there is water splashing everywhere. She was able to top this only on one occasion, when she carried a little water in her mouth, too, sprinkled it around and then slipped and slided on it. Luckily these nightly seanses are getting more rare. It’s usually the family member whose turn it is to clean up who is the least happy about this, or whoever has to go take a shower after a furry bath. :-)

Not only her nose is good, so is her sense of time. On weekends she wakes us up at six just like the alarm clock would during the week. Though while during the week she agonizes lengthily in our laps until 6.37, on the weekend she is somehow strikingly alert. Thanks to this is the wonderful habit that she can come into the bed… only on weekends!!! (just stay quiet!!!!) So during the week she knows exactly that we have our coffee until 6.37. Until that time, like I mentioned, she plays dead. She drags herself from her bed to the couch and comes to rolling around on us. At the mentioned time, her eyes pop and urgently she makes all kinds of noises in order to acquire breakfast. (See ear-flapping above) … and I think we’ve made a full circle. If the repertoire expands I’ll let you know at once!

Oh and I’ve never before in my life seen a dog who bites her nails! She bites them.